Olvasói kérésre ma hoztam még egy részt, és lesz még egy rész, mert túl hosszú lett volna, ha mindent beleraktam volna, amit terveztemXD
MeiXing
----------------------------------------------------------------
Kyung POV
- Zico, azt hiszem, valamit el kell mondanom... - kíváncsi, értetlen tekintetét rám szegezte, a szívem pedig 50x gyorsabban vert. Jézusom, mit mondjak?! Csak véletlenül kicsúszott a számon! Zico, ne néz ide, miért hallottad amit mondtam? Nem akartam kimondani! Ne figyelj rám! Nagyon zavarodott lettem, tekintetem elkaptam róla és lenéztem. Pár másodperc telt el csendben, (és ez óráknak tűnt) mire Zico megszólalt:
- Mit? - nem tudtam mit mondjak, nem vagyok felkészülve még egy szerelmi vallomásra. Olyan hülye vagyok! Mentálisan megcsapkodtam magam párszor, majd ránéztem.
- Ööö, izé, hát... - tekintetem mindent bejárt, ami körülöttem volt, sőt, az eget kezdtem el fürkészni, mintha csak a csillagoktól vártam volna a segítségnyújtást. Ám azok nem voltak ott, azt hittem rosszul látok, de sötét fellegek kezdték belepni (a sötét éjszakát, igen) az eget, úgyhogy még ha tudtak volna segítséget nyújtani se tudtak volna, mert a fellegek eltakarták őket. Eső lesz...
- Hát? - Zico még értetlenebb fejjel nézett mint ezelőtt, és már türelmetlenkedett is. Hát a helyében én is az lettem volna, csak dadogok össze-vissza.
- A múltkor...
- A múltkor?
- Én...
- Te? - jaj, fejezzük már ezt be!
- Én ettem meg a ramenedet!! - jobb nem jutott eszembe... Körülbelül két hete Jiho csinált rament magának, a maradékot elrakta és eljött a stúdióba, viszont mire hazaért addigra már hűlt helye volt, és teljes felfordulás lett amiatt a hülye ramen miatt. Természetesen mindenki tudta, hogy P.O volt, de végül nem mondtuk ki nyíltan, hogy ki volt, csak Zico fortyogott még napokkal később is magában, hogy "Mi az, hogy valaki megette a saját kezűleg készített ramenem?".
- Ó, hogy az... - kezdtem kínosan érezni magam. Park Kyung, nagyot csalódtam benned. Hülye, hülye, hülye.
Zico POV
- Én ettem meg a ramenedet!! - kit érdekel a szaros ramen?! Az már rég volt, és már hidegen hagy az egész. Azt vártam, mást fog mondani... Na azt várhatom is. Azért már kezdtem reménykedni. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, de kezdtem lecsillapítani, ugyanis nem volt miért dobognia. Többé már nem. Minden reményem szertefoszlott. És a csillagok... eltűntek. Ma minden ellenem van? Kyung azzal üdvözöl reggel egyből, hogy jön Jaehyo és a ... pasija. Aztán várjuk őket, nem jönnek. El akartam jönni a stúdióba (mert miért ne?) erre útközben összefutok Jaehyoval és az ismeretlen idegennel, aki Luhan volt. Mikor visszamentünk a lakásba akkor Pyo az idétlenkedéseivel még jobban lefárasztott. Meg ez az egész vendéglátósdi... Huh. Aztán 8-kor meg még eljöttem ide KYUNGGAL... Próbáltam írni a rapet de nem igazán jött össze az se. Erre meg várnám, hogy szerelmet valljon nekem (álmodik a nyomor) erre pedig a kibaszott ramenről kezd el nekem beszélni. Jól van Zico, nyugodj le...
Kyung POV
Na jó, ez nagyon kínos. Leszálltam az ablakpárkányról, Zico még ott ült, és nézett ki a fejéből. Odamentem a kanapéhoz, felhúztam a lábaim és csak meredtem magam elé. Szomorú voltam.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, szomorkodásomból Jiho 'ébresztett fel'.
- Gyere Kyung, menjünk haza. Késő van.
Szó nélkül felálltam és elindultunk hazafele. Elkezdett dörögni az ég, igaz, még messze hallottuk, de már biztos volt, hogy esni fog. Engem az sem zavarna jelen pillanatban, ha rám szakadna az ég. El kell neki mondanom.... El kell neki mondanom... Most.... Megálltam. Ajkamba haraptam, szívem hevesen vert, kezemet ökölbe szorítottam, és remegett, épp úgy, mint a lábam. Észrevette, hogy nem vagyok vele, hátrafordult.
- Mi az? Valami baj van? - szomorúság látszott az arcán... hangjában szintén a szomorúság volt fellelhető nagy mértékben, valamint az aggodalom.
- Zico, nekem tényleg el kell valamit mondanom.
- Azt, hogy te ölted meg Taeil halait? Jaj, Kyung, hagyjuk ezeket, ráér otthon is. És most nincs hangulatom hozzá - már éppen fordult volna vissza, mikor megszólaltam.
- Jiho... Nem erről van szó. Szeretném, ha tudnád, hogy... - tekintete unott volt, de kíváncsi is. Szerintem már nem tudta, mit gondoljon. Közelebb lépett hozzám, max. 1 méter volt köztünk. A közelségétől elment a maradék bátorságom, és a betont kezdtem el fürkészni. Elkezdett csöpörögni az eső is. Nem zavart.
- Szeretlek - mikor kimondtam, ránéztem, de semmilyen érzelmet nem tudtam kivenni arckifejezéséből. Tudtam, hogy ez lesz... Ó, miért... A földre néztem zavaromban.
Zico POV
Elszomorodtam, és mindenféle érzelem cikázott bennem, nem tudtam, pontosan hogyan érzek. Nehéz volt... a szívem... A betont nézve sétáltam, mellettem ment Kyung. Csendben voltunk. Most nem is akartam kezdeményezni beszélgetést, még ha kezdeményezett is volna, nem nagyon válaszoltam volna rá. Majd megállt. Hátrafordultam.
- Mi az? Valami baj van? - szomorúságom szerintem teljességgel kivehető volt, bár szerintem ezt szimplán fáradtságnak is fel lehetett volna fogni. Ki tudja. Viszont fogalmam sem volt, miért állt meg, szóval kicsit aggódtam is, de mivel nem vérzett sehol, és nem látszott rajta, hogy éppen a halálán lenne, így nem nagyon aggódtam.
- Zico, nekem tényleg el kell valamit mondanom.
- Azt, hogy te ölted meg Taeil halait? Jaj, Kyung, hagyjuk ezeket, ráér otthon is. És most nincs hangulatom hozzá - kicsit nyersre sikeredhetett, mert kicsit összerezzent. Már fordultam volna vissza, mikor megszólalt:
- Jiho... Nem erről van szó. Szeretném, ha tudnád, hogy... - már megint? Mit kell nekem ennyire tudnom? Hogy te szoktak felfalni a hűtőt?! Vagy mi? Kezdtem unni ezt a folyamatos dadogást és nem egyenes beszédet, ami ma volt, mondja már meg mit akar és menjünk már haza. Közelebb léptem hozzá, jelezve, hogy fogy a türelmem. Lenézett a földre. Jaj, már megint... Nézz a szemembe, és mondd el mi bánt. Itt vagyok, sőt, legjobb barátok is vagyunk, ugye tudod? Elkezdett esni az eső is. Bár csak pár csepp. Egyenlőre.
- Szeretlek - mondta. Tessék? Mit mondott az előbb? Nem bírtam felfogni mit mond. Álmodok? Tényleg ezt mondta?
- Te... Tessék..? - kérdeztem vissza, kikerekedett szemekkel.
- Szeretlek te idióta, nem hallottad?! - amint kimondta az utolsó szót, megragadtam két kezemmel arcát és megcsókoltam. Eleinte gyengéden, de mikor felfogta éppen mi is történik, érzelmekkel teli csókban forrtunk össze. Az eső is egyre jobban kezdett esni, az ég is dörgött, de én most csak egy dologgal foglalkoztam. Vele. A csókban minden érzelmem benne volt: szomorúság, fájdalom, szerelem, várakozás, idegesség... És még sok más. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy most álmodok-e, de remélem nem. Végigfuttattam nyelvem alsó ajkán, majd szájába bebocsátást nyerve csókunk egyre szenvedélyesebb lett. Mikor levegőért kapkodva elváltunk egymástól, szorosan magamhoz öleltem, amit ő is szoros öleléssel viszonzott.
- Én is szeretlek... Nagyon - mikor elengedtem és arcát néztem, láttam, hogy pár könnycsepp gördül le az arcán (az már lényegtelen, hogy az eső is esett - láttam, hogy a szeméből gördülnek le azok a könnycseppek és a szeme is halvány piros volt) ezért megkérdeztem tőle: - Miért sírsz?
- Nagyon, nagyon, nagyon boldog vagyok, azért - magához ölelt megint. Körülbelül 5 percig állhattunk ott egymást ölelve, majd kézen fogva elindultunk hazafele...
- Zico, azt hiszem, valamit el kell mondanom... - kíváncsi, értetlen tekintetét rám szegezte, a szívem pedig 50x gyorsabban vert. Jézusom, mit mondjak?! Csak véletlenül kicsúszott a számon! Zico, ne néz ide, miért hallottad amit mondtam? Nem akartam kimondani! Ne figyelj rám! Nagyon zavarodott lettem, tekintetem elkaptam róla és lenéztem. Pár másodperc telt el csendben, (és ez óráknak tűnt) mire Zico megszólalt:
- Mit? - nem tudtam mit mondjak, nem vagyok felkészülve még egy szerelmi vallomásra. Olyan hülye vagyok! Mentálisan megcsapkodtam magam párszor, majd ránéztem.
- Ööö, izé, hát... - tekintetem mindent bejárt, ami körülöttem volt, sőt, az eget kezdtem el fürkészni, mintha csak a csillagoktól vártam volna a segítségnyújtást. Ám azok nem voltak ott, azt hittem rosszul látok, de sötét fellegek kezdték belepni (a sötét éjszakát, igen) az eget, úgyhogy még ha tudtak volna segítséget nyújtani se tudtak volna, mert a fellegek eltakarták őket. Eső lesz...
- Hát? - Zico még értetlenebb fejjel nézett mint ezelőtt, és már türelmetlenkedett is. Hát a helyében én is az lettem volna, csak dadogok össze-vissza.
- A múltkor...
- A múltkor?
- Én...
- Te? - jaj, fejezzük már ezt be!
- Én ettem meg a ramenedet!! - jobb nem jutott eszembe... Körülbelül két hete Jiho csinált rament magának, a maradékot elrakta és eljött a stúdióba, viszont mire hazaért addigra már hűlt helye volt, és teljes felfordulás lett amiatt a hülye ramen miatt. Természetesen mindenki tudta, hogy P.O volt, de végül nem mondtuk ki nyíltan, hogy ki volt, csak Zico fortyogott még napokkal később is magában, hogy "Mi az, hogy valaki megette a saját kezűleg készített ramenem?".
- Ó, hogy az... - kezdtem kínosan érezni magam. Park Kyung, nagyot csalódtam benned. Hülye, hülye, hülye.
Zico POV
- Én ettem meg a ramenedet!! - kit érdekel a szaros ramen?! Az már rég volt, és már hidegen hagy az egész. Azt vártam, mást fog mondani... Na azt várhatom is. Azért már kezdtem reménykedni. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, de kezdtem lecsillapítani, ugyanis nem volt miért dobognia. Többé már nem. Minden reményem szertefoszlott. És a csillagok... eltűntek. Ma minden ellenem van? Kyung azzal üdvözöl reggel egyből, hogy jön Jaehyo és a ... pasija. Aztán várjuk őket, nem jönnek. El akartam jönni a stúdióba (mert miért ne?) erre útközben összefutok Jaehyoval és az ismeretlen idegennel, aki Luhan volt. Mikor visszamentünk a lakásba akkor Pyo az idétlenkedéseivel még jobban lefárasztott. Meg ez az egész vendéglátósdi... Huh. Aztán 8-kor meg még eljöttem ide KYUNGGAL... Próbáltam írni a rapet de nem igazán jött össze az se. Erre meg várnám, hogy szerelmet valljon nekem (álmodik a nyomor) erre pedig a kibaszott ramenről kezd el nekem beszélni. Jól van Zico, nyugodj le...
Kyung POV
Na jó, ez nagyon kínos. Leszálltam az ablakpárkányról, Zico még ott ült, és nézett ki a fejéből. Odamentem a kanapéhoz, felhúztam a lábaim és csak meredtem magam elé. Szomorú voltam.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, szomorkodásomból Jiho 'ébresztett fel'.
- Gyere Kyung, menjünk haza. Késő van.
Szó nélkül felálltam és elindultunk hazafele. Elkezdett dörögni az ég, igaz, még messze hallottuk, de már biztos volt, hogy esni fog. Engem az sem zavarna jelen pillanatban, ha rám szakadna az ég. El kell neki mondanom.... El kell neki mondanom... Most.... Megálltam. Ajkamba haraptam, szívem hevesen vert, kezemet ökölbe szorítottam, és remegett, épp úgy, mint a lábam. Észrevette, hogy nem vagyok vele, hátrafordult.
- Mi az? Valami baj van? - szomorúság látszott az arcán... hangjában szintén a szomorúság volt fellelhető nagy mértékben, valamint az aggodalom.
- Zico, nekem tényleg el kell valamit mondanom.
- Azt, hogy te ölted meg Taeil halait? Jaj, Kyung, hagyjuk ezeket, ráér otthon is. És most nincs hangulatom hozzá - már éppen fordult volna vissza, mikor megszólaltam.
- Jiho... Nem erről van szó. Szeretném, ha tudnád, hogy... - tekintete unott volt, de kíváncsi is. Szerintem már nem tudta, mit gondoljon. Közelebb lépett hozzám, max. 1 méter volt köztünk. A közelségétől elment a maradék bátorságom, és a betont kezdtem el fürkészni. Elkezdett csöpörögni az eső is. Nem zavart.
- Szeretlek - mikor kimondtam, ránéztem, de semmilyen érzelmet nem tudtam kivenni arckifejezéséből. Tudtam, hogy ez lesz... Ó, miért... A földre néztem zavaromban.
Zico POV
Elszomorodtam, és mindenféle érzelem cikázott bennem, nem tudtam, pontosan hogyan érzek. Nehéz volt... a szívem... A betont nézve sétáltam, mellettem ment Kyung. Csendben voltunk. Most nem is akartam kezdeményezni beszélgetést, még ha kezdeményezett is volna, nem nagyon válaszoltam volna rá. Majd megállt. Hátrafordultam.
- Mi az? Valami baj van? - szomorúságom szerintem teljességgel kivehető volt, bár szerintem ezt szimplán fáradtságnak is fel lehetett volna fogni. Ki tudja. Viszont fogalmam sem volt, miért állt meg, szóval kicsit aggódtam is, de mivel nem vérzett sehol, és nem látszott rajta, hogy éppen a halálán lenne, így nem nagyon aggódtam.
- Zico, nekem tényleg el kell valamit mondanom.
- Azt, hogy te ölted meg Taeil halait? Jaj, Kyung, hagyjuk ezeket, ráér otthon is. És most nincs hangulatom hozzá - kicsit nyersre sikeredhetett, mert kicsit összerezzent. Már fordultam volna vissza, mikor megszólalt:
- Jiho... Nem erről van szó. Szeretném, ha tudnád, hogy... - már megint? Mit kell nekem ennyire tudnom? Hogy te szoktak felfalni a hűtőt?! Vagy mi? Kezdtem unni ezt a folyamatos dadogást és nem egyenes beszédet, ami ma volt, mondja már meg mit akar és menjünk már haza. Közelebb léptem hozzá, jelezve, hogy fogy a türelmem. Lenézett a földre. Jaj, már megint... Nézz a szemembe, és mondd el mi bánt. Itt vagyok, sőt, legjobb barátok is vagyunk, ugye tudod? Elkezdett esni az eső is. Bár csak pár csepp. Egyenlőre.
- Szeretlek - mondta. Tessék? Mit mondott az előbb? Nem bírtam felfogni mit mond. Álmodok? Tényleg ezt mondta?
- Te... Tessék..? - kérdeztem vissza, kikerekedett szemekkel.
- Szeretlek te idióta, nem hallottad?! - amint kimondta az utolsó szót, megragadtam két kezemmel arcát és megcsókoltam. Eleinte gyengéden, de mikor felfogta éppen mi is történik, érzelmekkel teli csókban forrtunk össze. Az eső is egyre jobban kezdett esni, az ég is dörgött, de én most csak egy dologgal foglalkoztam. Vele. A csókban minden érzelmem benne volt: szomorúság, fájdalom, szerelem, várakozás, idegesség... És még sok más. Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy most álmodok-e, de remélem nem. Végigfuttattam nyelvem alsó ajkán, majd szájába bebocsátást nyerve csókunk egyre szenvedélyesebb lett. Mikor levegőért kapkodva elváltunk egymástól, szorosan magamhoz öleltem, amit ő is szoros öleléssel viszonzott.
- Én is szeretlek... Nagyon - mikor elengedtem és arcát néztem, láttam, hogy pár könnycsepp gördül le az arcán (az már lényegtelen, hogy az eső is esett - láttam, hogy a szeméből gördülnek le azok a könnycseppek és a szeme is halvány piros volt) ezért megkérdeztem tőle: - Miért sírsz?
- Nagyon, nagyon, nagyon boldog vagyok, azért - magához ölelt megint. Körülbelül 5 percig állhattunk ott egymást ölelve, majd kézen fogva elindultunk hazafele...
Címkék: 첫 사랑